Új szintre emeli a Papír Panír a kreatív foglalkozásokat, egy új, varázslatos világot hoznak létre.
Az eddigi talán leglátványosabb eseményük az Erősödő Civil Közösségek programban támogatott Vince-patak regatta volt június elején, a pécsi utca közepén ugyanis „felszínre hozták” a rendes körülmények között mélyben futó patakocskát, s papírhajó versenysorozatot rendeztek rajta: zenével, óriásbábokkal, utcaszínházzal.
A Papír Panír egy ötletközösségen alapuló művészeti szabadcsoport, mely néhány éve az első Zsolnay Fényfesztiválon mutatkozott be. Otthonuk a Létra Közösségi Alkotóház a Vince utcában, ahol kreatív iparosok, művészek és civilek dolgoznak.
„Public art happening létrehozása volt a cél, hogy a köztéren valami hétköznapitól eltérő történjen, amibe bárki szabadon, megkötések nélkül tudjon csatlakozni és, aktívan, tevékenyen részt venni, része lenni a közösségnek”– fejti ki Kovács Tamás, a Papír Panír tagja. – „Az emberek beszélgettek egymással a műhelyasztal fölött, és együtt nevettek a játékba belefeledkezett gyerekeken. Amikor vége lett a programnak, nem mentek haza, hanem élvezték az utca nyugalmát és tovább beszélgettek a lépcső betonján ülve, a gyerekek a vízben pacsáltak, amíg a közúti lezárás megszűntével meg nem jelentek az autók. Akivel beszéltünk, már mindenki a következő alkalmat várja.”
A program előkészítését és lebonyolítását önkéntesek, fiatalok bevonásával valósították meg, ők több héten keresztül lelkesen készültek az eseményre. Szükség is volt a szorgos kezekre, na meg a kreatív agytekervényekre, mert csak ezek segítségével készülhettek el a remekművek, melyek végül a Vince patak hullámain csordogáltak az Ágoston tér felé.
Az esemény népszerűsége és a megjelent érdeklődők nagy száma mutatja, hogy egy eredeti, kreatív ötlettel, némi szervezéssel és tiszta lelkesedéssel rengeteg embert lehet megszólítani – és megmozgatni.
Tamás legmeghatározóbb élménye az volt, hogy legalábbis egy délután idejére feloldódtak az emberek között korlátok. – „Lakik a közelben egy család, akik nagyon nehéz körülmények között élnek. A két kislányt a verseny idején pont vitte valahova az édesanya, de mi azért be tudtuk könyörögni őket az udvarba. Közel egy órát töltöttek ott, az anyuka folyamatosan sietni akart tovább, de a kislányokat annyira elvarázsolta a környezet és a kishajók, hogy végül mindig csaltak újabb pár percet maguknak játszani a többi gyerekkel. Szóval ha ez sikerült, akkor már megérte megszervezni a regattát.”
